Petőfi Sándor - ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Akinek látszunk, arról mindenki ítélhet, de amilyenek valójában vagyunk, arról senki sem.Voltaire
Tóth Árpád! MA LELKEMET...
Tóth Árpád! MA LELKEMET...
Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.
Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.
Nagypál István Álszent
Nagypál István Álszent
Álszent képkeretben
Lógok a falon?
mártírként éltem
le életemet
mert soha nem volt
az hogy te vagy mi
csupán én
szenvedés vagy bájcsevej
sosem szerettem
(mégis csak ezt tettem)
Nárcisz lógott fülemen
virágcserépből az élet
kidőlt
ez nem holmi metafora
csupa életkép
valóság és álom között
semmi sincs
ki ezt éli meg
ki meg a másikat
Kis herceg lenni egy holdon
nem kunszt
mindenkinek megvan a maga meséje
életet lehelni nem kell
meg van az írva
mondhatok én itt árvalányhajat
meg egyebet
vagy akár kék eget
hasonlítgathatok összevissza
ha azt úgysem értitek
minek a versbeszéd
minek a munka
minek az
ha meg van írva
nem érdekel a mű
eleget játszottam már vele
elmondhatom a maximákat
vagy az álszent dumát
talán ez is az
még mindig tán
gúnyolódom magamon
még most is ebben a versben
mégis
a boldogsághoz már csak egy kell
hagyni magamat a tükörbe nézni
Nagypál István
Álszent képkeretben
Lógok a falon?
mártírként éltem
le életemet
mert soha nem volt
az hogy te vagy mi
csupán én
szenvedés vagy bájcsevej
sosem szerettem
(mégis csak ezt tettem)
Nárcisz lógott fülemen
virágcserépből az élet
kidőlt
ez nem holmi metafora
csupa életkép
valóság és álom között
semmi sincs
ki ezt éli meg
ki meg a másikat
Kis herceg lenni egy holdon
nem kunszt
mindenkinek megvan a maga meséje
életet lehelni nem kell
meg van az írva
mondhatok én itt árvalányhajat
meg egyebet
vagy akár kék eget
hasonlítgathatok összevissza
ha azt úgysem értitek
minek a versbeszéd
minek a munka
minek az
ha meg van írva
nem érdekel a mű
eleget játszottam már vele
elmondhatom a maximákat
vagy az álszent dumát
talán ez is az
még mindig tán
gúnyolódom magamon
még most is ebben a versben
mégis
a boldogsághoz már csak egy kell
hagyni magamat a tükörbe nézni
Nagypál István
Váci Mihály
Váci Mihály-tól: "Nem elég álmodozni,egy nagy álom kell! Nem elég megérteni, de felismerni kell! Nem elég sejteni, hogy milyen kór jön el, jövőnket tudni kell. Nem elég jóra vágyni, a jót akarni kell. Nem elég jóra vágyni, a jót akarni kell,És nem elég akarni,de tenni-tenni kell. Nem elég a célt látni, járható útja kell, Nem elég útra lelni,az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek. Elől indulni el!"
Weöres Sándor: Tíz lépcső
Weöres Sándor: Tíz lépcső
Weöres Sándor: Tíz lépcső
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad. Nyûdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erõ legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Ûzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
Weöres Sándor: Tíz lépcső
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad. Nyûdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erõ legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Ûzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
Márai Sándor - Kíváncsian várom a keselyűt
Márai Sándor - Kíváncsian várom a keselyűt
Márai Sándor - Kíváncsian várom a keselyűt
Nem tudom, mikor történt. Semmi se
Árulta el. Szemem, fogam, hajam
Nem adtak jelt. Neve nincs. Szomorúbb
Nem voltam, se vígabb, néztem hideg
Figyelemmel, mit látnom adatott.
Kutyám növését, s emberek jaját
Hallgattam, a kis, együgyű halál
Buta arcát lestem kíváncsian.
Nem tudom, mikor történt. Se a nap,
Az évszak sem jelezte. Tán hotel-
Ágyban feküdtem akkor. Vagy leány
Testét figyeltem, ahogy kéj veri,
Vagy nyakkendőm bogoztam, tán szmoking
Feszült rajtam, sétálva jöttem éjjel
Zenével a fülemben. Öregebb
Se lettem, nem ez az. Csak hirtelen
Elszakadt valami, sugár, fonál,
Hajszálerecske tán, mi kötözött
A többihez, mindenhez, ami él.
Nem vagyok rosszabb. Csak idegenebb,
Magányosabb. Azóta tart. Soha
Nem várok semmire. Szemem nyitott,
Így fekszem éjszaka. Csak idegen
lettem a földön, ennyi az egész.
A szemétdomb is túl finom nekem.
Kíváncsian várom a keselyűt.
Márai Sándor - Kíváncsian várom a keselyűt
Nem tudom, mikor történt. Semmi se
Árulta el. Szemem, fogam, hajam
Nem adtak jelt. Neve nincs. Szomorúbb
Nem voltam, se vígabb, néztem hideg
Figyelemmel, mit látnom adatott.
Kutyám növését, s emberek jaját
Hallgattam, a kis, együgyű halál
Buta arcát lestem kíváncsian.
Nem tudom, mikor történt. Se a nap,
Az évszak sem jelezte. Tán hotel-
Ágyban feküdtem akkor. Vagy leány
Testét figyeltem, ahogy kéj veri,
Vagy nyakkendőm bogoztam, tán szmoking
Feszült rajtam, sétálva jöttem éjjel
Zenével a fülemben. Öregebb
Se lettem, nem ez az. Csak hirtelen
Elszakadt valami, sugár, fonál,
Hajszálerecske tán, mi kötözött
A többihez, mindenhez, ami él.
Nem vagyok rosszabb. Csak idegenebb,
Magányosabb. Azóta tart. Soha
Nem várok semmire. Szemem nyitott,
Így fekszem éjszaka. Csak idegen
lettem a földön, ennyi az egész.
A szemétdomb is túl finom nekem.
Kíváncsian várom a keselyűt.
Csukás István: Őszi ének
Csukás István: Őszi ének
Forróságok, lobbanások után szelíd mámorral hozza kincsét a kifáradt ősz.
Hallod érveréseit, a monoton ritmust?
Ne még! – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit, nézed üveges, tört szemét: hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek! Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom s cserélnek forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –
És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért!
A hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
Felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék!
Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek!
Itt ez őszi ének.
Forróságok, lobbanások után szelíd mámorral hozza kincsét a kifáradt ősz.
Hallod érveréseit, a monoton ritmust?
Ne még! – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit, nézed üveges, tört szemét: hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek! Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom s cserélnek forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –
És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért!
A hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
Felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék!
Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek!
Itt ez őszi ének.
Álmodj szépet
Valahol, távol nagyon-nagyon messze,
Hol a csillagfények születnek meg este,
Létezik egy egészen aprócska kis ország.
Az a hely, ahol az álmainkat írják.
A szép álmokat kis zsákocskába varrják,
S aztán a kis manók mind-mind széjjelhordják.
Viszik a világ mindegyik részére,
S ráhintik az alvók lehunyt szemére.
Egy álommanó majd hozzád is elér.
Zsákját leteszi, s beledugja kezét.
Belemarkol a finom tündérporba,
Hogy a csillámokat a szemedbe szórja.
Aprócska kismanó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, ahogy nevet.
Óvatosan a homlokodon lépked,
Simogatja arcod.
Ugye Te is érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport róla szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj nagyon szépet!
Hol a csillagfények születnek meg este,
Létezik egy egészen aprócska kis ország.
Az a hely, ahol az álmainkat írják.
A szép álmokat kis zsákocskába varrják,
S aztán a kis manók mind-mind széjjelhordják.
Viszik a világ mindegyik részére,
S ráhintik az alvók lehunyt szemére.
Egy álommanó majd hozzád is elér.
Zsákját leteszi, s beledugja kezét.
Belemarkol a finom tündérporba,
Hogy a csillámokat a szemedbe szórja.
Aprócska kismanó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, ahogy nevet.
Óvatosan a homlokodon lépked,
Simogatja arcod.
Ugye Te is érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport róla szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj nagyon szépet!
Gondolatok
Fejed fölött..
Fejed fölött nagyon gyorsan szaladnak az évek,
Ha nem figyelsz a jövő is, már a múltba téved.
Sopánkodhatsz, hogy sok mindent Te sem vettél észre,
Bármit csinálsz, nem változik ezen semmi, mégse.
Életedben Te is láttál, sokszor délibábot,
Búsultál is, s talán sírtál, hol senki sem
látott.
Azt hitted, hogy csak veled komisz ez az élet,
Vesztegettél el ez alatt, sok-sok boldog évet.
Idősebben talán látod azt, hogy hol hibáztál,
Magadat és másokat is, csak csínján
bíráljál.
Utólag már bölcsnek lenni, nem nagy kunszt barátom,
De más döntéssel, hová jutnál, ezt magad sem látod.
Azzal legyél elégedett, eddig mit elértél.
Talán ami legfontosabb, az a lelki békéd,
A múltad már nem változik, be kell végre látnod
A jövőd az, mit szebbé tehetsz ezen a világon.
.
Fejed fölött nagyon gyorsan szaladnak az évek,
Ha nem figyelsz a jövő is, már a múltba téved.
Sopánkodhatsz, hogy sok mindent Te sem vettél észre,
Bármit csinálsz, nem változik ezen semmi, mégse.
Életedben Te is láttál, sokszor délibábot,
Búsultál is, s talán sírtál, hol senki sem
látott.
Azt hitted, hogy csak veled komisz ez az élet,
Vesztegettél el ez alatt, sok-sok boldog évet.
Idősebben talán látod azt, hogy hol hibáztál,
Magadat és másokat is, csak csínján
bíráljál.
Utólag már bölcsnek lenni, nem nagy kunszt barátom,
De más döntéssel, hová jutnál, ezt magad sem látod.
Azzal legyél elégedett, eddig mit elértél.
Talán ami legfontosabb, az a lelki békéd,
A múltad már nem változik, be kell végre látnod
A jövőd az, mit szebbé tehetsz ezen a világon.
.
Simon Roland Szüret
Simon Roland Szüret
Csattog az olló, suhint a bicska
hull a nyár fürtje, szorgos a szüretelő had
szépen énekel egy csinos fruska
neki küldi októberi mosolyát a szőke nap
duruzsol a tűz, sül a rétes
dombok állják útját a télnek
csendéletté szelídülnek a képek
kandi szoba távoli ligetbe réved
arany, sárgaréz, rozsda
őszi avar, varázsos örvény
sebesen áramlik az idő sodra
tajtékja megtörik a tiszafa zöldjén
jer barát, tölts mézédes mustot
bús évszak kecses kelyhébe
oltsad mérhetetlen szomjod
ősz anyó jő, hogy levét borrá becézze
Csattog az olló, suhint a bicska
hull a nyár fürtje, szorgos a szüretelő had
szépen énekel egy csinos fruska
neki küldi októberi mosolyát a szőke nap
duruzsol a tűz, sül a rétes
dombok állják útját a télnek
csendéletté szelídülnek a képek
kandi szoba távoli ligetbe réved
arany, sárgaréz, rozsda
őszi avar, varázsos örvény
sebesen áramlik az idő sodra
tajtékja megtörik a tiszafa zöldjén
jer barát, tölts mézédes mustot
bús évszak kecses kelyhébe
oltsad mérhetetlen szomjod
ősz anyó jő, hogy levét borrá becézze
Lévay László: Szeresd a holnapot
Lévay László: Szeresd a holnapot
Varázslatos e csöppnyi lét,
E félig kész világ.
Jó ha a rosszal öszeér,
A rossz a jóra hág.
Bolondozunk és kergetõzünk,
Körülugráljuk magunk.
Elhiszünk minden dõre szót,
Hogy szépek, jók vagyunk.
Ne higyj a színes ábrándoknak,
Elõbb - nézz majd körül.
Fakóvá lesz a csillogó,
S a légvár összedûl.
Szeresd a napot, s perceit,
Mert minden perc a holnapunk.
Örömbõl ritka pillanat,
Mit néha-néha elkapunk.
Varázslatos e csöppnyi lét,
E félig kész világ.
Jó ha a rosszal öszeér,
A rossz a jóra hág.
Bolondozunk és kergetõzünk,
Körülugráljuk magunk.
Elhiszünk minden dõre szót,
Hogy szépek, jók vagyunk.
Ne higyj a színes ábrándoknak,
Elõbb - nézz majd körül.
Fakóvá lesz a csillogó,
S a légvár összedûl.
Szeresd a napot, s perceit,
Mert minden perc a holnapunk.
Örömbõl ritka pillanat,
Mit néha-néha elkapunk.
A lényeg
A LÉNYEG/
A szépben az a legszebb ami leírhatatlan,
a vallomásban ami kimondhatatlan.
A csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
A szépben az a legszebb ami leírhatatlan,
a vallomásban ami kimondhatatlan.
A csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
Wass Albert Jó éjszakát
Wass Albert Jó éjszakát
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Jó éjszakát, jó éjszakát.
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Jó éjszakát, jó éjszakát.
Császár Túl kevés a szó
Túl kevés a szó
Mint, aki rossz mesében jár,
S igazi társat nem talál,
Valahogy én is így voltam,
S féltem, hogy nincs olyan,
Akit a szívem régen vár.
Ó, ami most jó, attól jó,
Hogy tudom régen,
A rossz milyen, s hogy mit jelent
Hisz nem volt már csak jég és hó.
Te vagy az én megváltóm,
Gyönyörű új hang a zongorán,
A csend után. Nem álom ez, nézz rám!
Túl kevés a szó, Mert ez el nem mondható.
Úgyis minden rólad szól.
Túl kevés a szó,
Hogyan mondjam el, hogy jó?
Amit a szív ver, az állandó.
Valaki volt, de eltűnt rég,
Ezeregy álom hullott szét.
Gyere és írj egy új mesét!
Nem kérek túl sokat,
Csak amit te is vársz már rég.
Ó, ami most jó, tőled jó.
Rohan az élet, gyors folyó,
És változó.
De nem kell félned, véd egy szó.
Te vagy az én megváltóm,
Gyönyörű fény vagy eső után,
A vihar után -
Egy szerelem-szivárvány.
Túl kevés a szó,
Mert ez el nem mondható.
Úgyis minden rólad szól.
Túl kevés a szó,
Hogyan mondjam el, hogy jó?
Amit a szív ver, az állandó.
(császár)
Mint, aki rossz mesében jár,
S igazi társat nem talál,
Valahogy én is így voltam,
S féltem, hogy nincs olyan,
Akit a szívem régen vár.
Ó, ami most jó, attól jó,
Hogy tudom régen,
A rossz milyen, s hogy mit jelent
Hisz nem volt már csak jég és hó.
Te vagy az én megváltóm,
Gyönyörű új hang a zongorán,
A csend után. Nem álom ez, nézz rám!
Túl kevés a szó, Mert ez el nem mondható.
Úgyis minden rólad szól.
Túl kevés a szó,
Hogyan mondjam el, hogy jó?
Amit a szív ver, az állandó.
Valaki volt, de eltűnt rég,
Ezeregy álom hullott szét.
Gyere és írj egy új mesét!
Nem kérek túl sokat,
Csak amit te is vársz már rég.
Ó, ami most jó, tőled jó.
Rohan az élet, gyors folyó,
És változó.
De nem kell félned, véd egy szó.
Te vagy az én megváltóm,
Gyönyörű fény vagy eső után,
A vihar után -
Egy szerelem-szivárvány.
Túl kevés a szó,
Mert ez el nem mondható.
Úgyis minden rólad szól.
Túl kevés a szó,
Hogyan mondjam el, hogy jó?
Amit a szív ver, az állandó.
(császár)
Tatiosz: Kalimonasz bölcsessége
Tatiosz: Kalimonasz bölcsessége
Mikor Platón megkérdezte tanítványaitól, mi a három legfőbb dolog, amely az élethez szükséges, Kalimonasz ezt válaszolta:
- Az élelem, a fegyver és a szeretet.
- Ha valamelyiktől meg kéne válnod, melyiket hagynád el? - kérdezte tőle Platón.
- A fegyvereket.
- És ha még egyről le kéne mondanod, melyiket hagynád el?
- Az élelmet - válaszolta Kalimonasz. - Fegyver nélkül az ellenség a halálba kerget, élelem nélkül éhen pusztulunk; de ha meggondolod, a halál évezredek óta az élet velejárója. Fegyverrel megvédhetjük, és élelemmel fenntarthatjuk az életünket, de vajon mit kezdenénk egy olyan élettel, amelyből hiányzik a szeretet?
Fordította: Vágó Zsuzsanna
Mikor Platón megkérdezte tanítványaitól, mi a három legfőbb dolog, amely az élethez szükséges, Kalimonasz ezt válaszolta:
- Az élelem, a fegyver és a szeretet.
- Ha valamelyiktől meg kéne válnod, melyiket hagynád el? - kérdezte tőle Platón.
- A fegyvereket.
- És ha még egyről le kéne mondanod, melyiket hagynád el?
- Az élelmet - válaszolta Kalimonasz. - Fegyver nélkül az ellenség a halálba kerget, élelem nélkül éhen pusztulunk; de ha meggondolod, a halál évezredek óta az élet velejárója. Fegyverrel megvédhetjük, és élelemmel fenntarthatjuk az életünket, de vajon mit kezdenénk egy olyan élettel, amelyből hiányzik a szeretet?
Fordította: Vágó Zsuzsanna
Heltai Jenő: Apám
Heltai Jenő: Apám
Egyszerű ember volt az apám
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokan bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam meg tűrni én is,
Mint az apám?
Mikor ideje letelt,
Lázadón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg és is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.
Egyszerű ember volt az apám
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokan bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam meg tűrni én is,
Mint az apám?
Mikor ideje letelt,
Lázadón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg és is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.
Ady Endre Könnycseppek
Ady Endre
Könnycseppek
I.
Hajadnak ékét adtad át:
Nem boldogít már e virág,
Éjszín hajadnak illatárja
Már nem bódít el... mindhiába!
Azt a virágot add nekem,
Mely ott hervad el kebleden,
Én könnyeim öntöm le rája...
Ez a virág a hit virága.
II.
Talán nem is a földön jártam:
A nőkben tiszta angyalt láttam,
Glória volt fejök felett,
Ők hozták földre az eget.
Most sétálok a sétatéren,
Amennyi szép lány, mind megnézem,
De jót egyről sem gondolok -
Hiszen csak gyönge nők azok!
III.
Ne félj, kis lány, nem írok már
Bús-szerelmes verseket,
Már ezután csak a borról,
A mámorról verselek.
Mióta kijózanodtam,
Megszerettem én a bort,
Adieu hát, gyermek-szerelem,
Üljük meg reá a tort!
Könnycseppek
I.
Hajadnak ékét adtad át:
Nem boldogít már e virág,
Éjszín hajadnak illatárja
Már nem bódít el... mindhiába!
Azt a virágot add nekem,
Mely ott hervad el kebleden,
Én könnyeim öntöm le rája...
Ez a virág a hit virága.
II.
Talán nem is a földön jártam:
A nőkben tiszta angyalt láttam,
Glória volt fejök felett,
Ők hozták földre az eget.
Most sétálok a sétatéren,
Amennyi szép lány, mind megnézem,
De jót egyről sem gondolok -
Hiszen csak gyönge nők azok!
III.
Ne félj, kis lány, nem írok már
Bús-szerelmes verseket,
Már ezután csak a borról,
A mámorról verselek.
Mióta kijózanodtam,
Megszerettem én a bort,
Adieu hát, gyermek-szerelem,
Üljük meg reá a tort!
Igmándi Szűcs István:Öszelő gondolat
Igmándi Szűcs István:
Öszelő gondolat
Langyos szellő fut nevetve
a ritka liget fái közt.
Csillan a Nap
s megremeg a falevél
ott a görcsös ágakon
halk zörejjel porba hullt és
sárrá vált az avaron.
Tűnő évszak - ifjúkor,
zord vonat hát átrobogsz
az életünk nyarán?
Nincs megállás, érzem,
de tán lassítsd le a rohanást,
tárd szélesre az időt!
S utunkból így hosszabb lesz majd
a verőfényes délelőtt.
Öszelő gondolat
Langyos szellő fut nevetve
a ritka liget fái közt.
Csillan a Nap
s megremeg a falevél
ott a görcsös ágakon
halk zörejjel porba hullt és
sárrá vált az avaron.
Tűnő évszak - ifjúkor,
zord vonat hát átrobogsz
az életünk nyarán?
Nincs megállás, érzem,
de tán lassítsd le a rohanást,
tárd szélesre az időt!
S utunkból így hosszabb lesz majd
a verőfényes délelőtt.
Luna Piena - Kopogtatás nélkül
Luna Piena - Kopogtatás nélkül
Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék.
Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt!
Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S hűlő kezére ráborul a férj.
Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék.
Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt!
Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S hűlő kezére ráborul a férj.
János Lilla - A legszebb ajándék
János Lilla - A legszebb ajándék
A legszebb ajándék nem a drága ékszer.
Nem a vagyon, pompa, csillogó papírba csomagolva, kis dobozban lapulva.
Nem a fény, a ragyogás.
Nem a szó, melyet hamisan ejt ki a száj.
Nem az ígéret egy szebb jövőről gazdagon.
Nem a pompás új ruha, a legmenőbb cipő, táska, tengerparti nyaralás.
Egy ölelés, melyben ott van a számítás.
A lebszebb ajándék, sajnos néha nagyon keresett.
Nem lehet megvásárolni, nem lehet kérni, ha nem megy.
Mert a legszebb ajándék a SZERETET...!!
A legszebb ajándék nem a drága ékszer.
Nem a vagyon, pompa, csillogó papírba csomagolva, kis dobozban lapulva.
Nem a fény, a ragyogás.
Nem a szó, melyet hamisan ejt ki a száj.
Nem az ígéret egy szebb jövőről gazdagon.
Nem a pompás új ruha, a legmenőbb cipő, táska, tengerparti nyaralás.
Egy ölelés, melyben ott van a számítás.
A lebszebb ajándék, sajnos néha nagyon keresett.
Nem lehet megvásárolni, nem lehet kérni, ha nem megy.
Mert a legszebb ajándék a SZERETET...!!
Tatiosz
"Elődeink hittek a bölcsességben,
azt mondták róla: égi adomány.
És még azt is mondták: a jóságnak jóság,
szeretetnek, szeretet a jutalma."
Taitosz
azt mondták róla: égi adomány.
És még azt is mondták: a jóságnak jóság,
szeretetnek, szeretet a jutalma."
Taitosz
Áldott István Kérdések a nőhöz, akinek a legtöbb verset írták
Áldott István
Kérdések a nőhöz, akinek a legtöbb verset írták
Mikor fáj a lét,
És nincs már tét,
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Mikor ébredne tested,
De álomba húz veszted,
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Régen azt súgta, szeret,
Most gyűlöl és megvet.
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Hová tűntek azok a szavak,
Melyek kézzel bontottak falat?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Hová lett a világ dicsősége,
A szerelem értéke?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Téged gyötör-e azon álom,
Hol van szerelmes párom?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Neked fáj-e a tudat,
Más oldalán mutat?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Érzed-e, hogy bánt,
Mégis a legszentebb pánt,
Fáradt szíveden.
Nagyon hiányzol, Te.
Kérdések a nőhöz, akinek a legtöbb verset írták
Mikor fáj a lét,
És nincs már tét,
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Mikor ébredne tested,
De álomba húz veszted,
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Régen azt súgta, szeret,
Most gyűlöl és megvet.
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Hová tűntek azok a szavak,
Melyek kézzel bontottak falat?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Hová lett a világ dicsősége,
A szerelem értéke?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Téged gyötör-e azon álom,
Hol van szerelmes párom?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Neked fáj-e a tudat,
Más oldalán mutat?
Te vajon érzed-e?
Nagyon hiányzol…
Érzed-e, hogy bánt,
Mégis a legszentebb pánt,
Fáradt szíveden.
Nagyon hiányzol, Te.
Juhász Gyula - Ballada.
Juhász Gyula - Ballada.
Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.
Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.
Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.
Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.
És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.
Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.
Meghalni, ajkán egy névvel,
Mint boldog, balga gyerek.
De tovább ügetnek a vének
És ő is utánuk ered.
Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.
Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.
Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.
Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.
És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.
Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.
Meghalni, ajkán egy névvel,
Mint boldog, balga gyerek.
De tovább ügetnek a vének
És ő is utánuk ered.
horiu Jóéjt!
horiu Jóéjt!
A végtelen pusztákon vágtázó
Kegyes lovas Isten
Tölgyekkel hárfázó
Utadon ő segítsen
Vigyázza ébren álmaid
Hogy szemeid fénye, lobogó fáklyáid
Békében oltódjanak ki a reggeli lármáig
A harmatos hajnali páráig
Gyönyörű termeted előtt
Hajoljanak a tölgyek
Altassanak a legelők
A bársonyosan zöldek
S halkan leheli a szél
Suttogva, üzenve beszél
Te szép!
Neked most Jóéjt!
A végtelen pusztákon vágtázó
Kegyes lovas Isten
Tölgyekkel hárfázó
Utadon ő segítsen
Vigyázza ébren álmaid
Hogy szemeid fénye, lobogó fáklyáid
Békében oltódjanak ki a reggeli lármáig
A harmatos hajnali páráig
Gyönyörű termeted előtt
Hajoljanak a tölgyek
Altassanak a legelők
A bársonyosan zöldek
S halkan leheli a szél
Suttogva, üzenve beszél
Te szép!
Neked most Jóéjt!
Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Fuchs Éva: Emelt fővel
Fuchs Éva: Emelt fővel
Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat…
Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat…
A.J. Christian: A Teljesség Hangja
A.J. Christian: A Teljesség Hangja
Ha szeretnéd megélni önmagadat,
ha szeretnéd megismerni a titkokat,
ha szeretnéd megteremteni a vágyaidat,
egyszerűen éld meg azt, ami benned van,
éld meg azt, aki vagy.
Szégyen, félelem és szorongás nélkül legyél...
legyél ember, hogy több lehess, ...
legyél rossz, hogy jó lehess, ...
legyél kevés, hogy sok lehess.
részlet
Ha szeretnéd megélni önmagadat,
ha szeretnéd megismerni a titkokat,
ha szeretnéd megteremteni a vágyaidat,
egyszerűen éld meg azt, ami benned van,
éld meg azt, aki vagy.
Szégyen, félelem és szorongás nélkül legyél...
legyél ember, hogy több lehess, ...
legyél rossz, hogy jó lehess, ...
legyél kevés, hogy sok lehess.
részlet
Major Gabriella: A boldogságmorzsák
Major Gabriella: A boldogságmorzsák
A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.
A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.
Harcos Katalin: Arcomra mosolyt csal az álom.
Harcos Katalin
Arcomra mosolyt csal az álom.
Arcomra mosolyt csal az álom.
Szellő cirógatja a homlokom…
kék tündeszárnyad libbenni látom,
amint átsuhansz a lombokon.
Hangod zenél, csendül kacagásod.
Hová repülsz ragyogó tündérlány?
Talán a hős tündeharcost várod
palotád rejtett belsőudvarán?
De nem… csak barátnőd lépdel feléd.
Tenyerén szikrázó kristályt emel,
átnyújtja kincsét, és dalban mesél,
de titkait másnak nem mondja el.
Körül a vén erdő hallhatja csak,
s a vízesés boldogan megremeg,
mert oly szép a dal. Bár hallgatag,
dúdolva kíséri még léptedet.
Arcodra derűt csen az álmom.
Huncutság villan az ajkadon.
Táncos lépteidet visszavárom
bíborló, meseszép hajnalon!
Arcomra mosolyt csal az álom.
Arcomra mosolyt csal az álom.
Szellő cirógatja a homlokom…
kék tündeszárnyad libbenni látom,
amint átsuhansz a lombokon.
Hangod zenél, csendül kacagásod.
Hová repülsz ragyogó tündérlány?
Talán a hős tündeharcost várod
palotád rejtett belsőudvarán?
De nem… csak barátnőd lépdel feléd.
Tenyerén szikrázó kristályt emel,
átnyújtja kincsét, és dalban mesél,
de titkait másnak nem mondja el.
Körül a vén erdő hallhatja csak,
s a vízesés boldogan megremeg,
mert oly szép a dal. Bár hallgatag,
dúdolva kíséri még léptedet.
Arcodra derűt csen az álmom.
Huncutság villan az ajkadon.
Táncos lépteidet visszavárom
bíborló, meseszép hajnalon!
Beatrice : Üzenetek
Kedves álomképpel etessetek,
jól van Kedves
jelzem neked itt is jó a móka
Csóró vagyok, nem tagadom
BOCSÁNAT, HOGY ÉLEK!
(Beatrice : Üzenetek I.)
jól van Kedves
jelzem neked itt is jó a móka
Csóró vagyok, nem tagadom
BOCSÁNAT, HOGY ÉLEK!
(Beatrice : Üzenetek I.)
Dsida Jenő: Új Loreley-vers
Dsida Jenő: Új Loreley-vers
Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) -
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.
Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.
Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen mélyen.
Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja -
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.
Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.
Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
...és vártam, egyre vártam.
Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.
Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) -
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.
Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.
Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen mélyen.
Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja -
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.
Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.
Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
...és vártam, egyre vártam.
Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.
Wass Albert :Őszi ajándék
Wass Albert: Őszi dal
Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.
De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.
Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.
De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.
Reményik Sándor - Mi mindig búcsúzunk
Reményik Sándor - Mi mindig búcsúzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Ady Endre: Egy párisi hajnalon
Ady Endre: Egy párisi hajnalon
Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.
Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.
Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.
Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.
Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.
Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.
Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.
Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.
Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.
Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.
Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.
Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.
Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.
Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.
Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.
Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.
Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.
Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap.
Ki vagyok? A győzelmes éber,
Aki bevárta, íme, a Napot
S aki napfényes glóriában
Büszkén és egyedül maga ragyog.
Ki vagyok? A Napisten papja,
Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.
Harangzúgás közt, hajnalfényben
Gyujtom a lángot a máglya alatt,
Táncolnak lelkemben s a máglyán
A sugarak, a napsugarak.
Evoé, szent ősláng, Napisten.
Még alszik itt e cifra rengeteg,
Én vártam, lestem a te jöttöd,
Papod vagyok, bolondod, beteged.
Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog Ad-üköm pirosabb legény
Volt, ugyebár, mikor papod volt?
Hej, sápadok már ezer éve én.
Szent Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok átkos sarja talán.
Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.
Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet adott,
Ki sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a Napot.
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.
Keleti vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan issza Nyugatot:
A Napisten legbúsabb papja,
Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.
Egy nóta csal. Rég dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy illat űz, csodavirágból
Lehelte tán be egyik ősanyám.
Valami ősi, régi rontás
Száll előttem s én lehajtom fejem,
Várok valamit. S amit várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.
Mit várok? Semmit. Egy asszony
Utamba állt és néha csókot ad:
Sohse látott ez a csókos Páris
Betegebb és szomorúbb csókokat.
Várok. Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor jön, el fog jönni, el
S akkor majd hiába ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.
Elmúlik a Napisten papja,
A legfurcsább és a legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt élt
S aki még Párisban sem szeretett.
Evoé, szent ősláng, Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva zúg,
Új csatára indul az Élet,
A nagyszerű, a pompás, a hazug.
Én is megyek, kóbor, pogány hős,
Új, balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből az áldott álmokat.
Sugaras a fejem s az arcom,
Zúg a harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott a dús Párisnak
Kövein a legkoldusabb nomád.
Tóth Anett Életút
Életút
Született: rózsaszín világban, mosolygó arcok között
Volt: álmokkal teli fellegek fölött
Járt: virágos mezőkön vitték szellők
Nőtt: foszlottak szerte a bárányos felhők
Megnőtt: más lett minden
Nézett: ártatlan szemekkel könnyfátyol mögött
Látott: szürke falat, szikla öklöt
Megdöbbent: hová a mézes élete
Sírt: csúf a világ, szörnyeteg
Félt: bújkáló sötét árnyaktól
Érzett: szeretett, szenvedett, vágyott
Álmodott: szeretetről, virágról
Remélt: valós álmot
Tett: pofon válaszolt
Felébredt: közönyt, vadságot látott
Álmodott
Felébredt
Álmodott
Felébredt
Álmodott...
Ember volt.
Született: rózsaszín világban, mosolygó arcok között
Volt: álmokkal teli fellegek fölött
Járt: virágos mezőkön vitték szellők
Nőtt: foszlottak szerte a bárányos felhők
Megnőtt: más lett minden
Nézett: ártatlan szemekkel könnyfátyol mögött
Látott: szürke falat, szikla öklöt
Megdöbbent: hová a mézes élete
Sírt: csúf a világ, szörnyeteg
Félt: bújkáló sötét árnyaktól
Érzett: szeretett, szenvedett, vágyott
Álmodott: szeretetről, virágról
Remélt: valós álmot
Tett: pofon válaszolt
Felébredt: közönyt, vadságot látott
Álmodott
Felébredt
Álmodott
Felébredt
Álmodott...
Ember volt.
SZÉP ERNŐ: REGGELI VERS
SZÉP ERNŐ: REGGELI VERS
Óh titkos és kegyetlen reggel...
Még visszafele húz az álmom,
Hogy egyszerre a nyoszolyámon
Fekszem bámész nyitott szemekkel.
Ezek a drága, fájó percek...
A folyosón ketten beszélnek,
Jaj, rám zuhant megint az élet,
Jaj, hogy aludnám még egy verset.
Nyujtózni a két gyönge karral...
Lenn egy zárt hintó sietett el
Szépséggel, kincscsel, asszonytesttel -
Nyújtózom és a két ló nyargal.
A nap a zászlóját kitűzte...
A szívemből feljön a bánat,
Száll, száll, mint egy hangtalan háznak
Messze elnyúló kéményfüstje.
Óh titkos és kegyetlen reggel...
Még visszafele húz az álmom,
Hogy egyszerre a nyoszolyámon
Fekszem bámész nyitott szemekkel.
Ezek a drága, fájó percek...
A folyosón ketten beszélnek,
Jaj, rám zuhant megint az élet,
Jaj, hogy aludnám még egy verset.
Nyujtózni a két gyönge karral...
Lenn egy zárt hintó sietett el
Szépséggel, kincscsel, asszonytesttel -
Nyújtózom és a két ló nyargal.
A nap a zászlóját kitűzte...
A szívemből feljön a bánat,
Száll, száll, mint egy hangtalan háznak
Messze elnyúló kéményfüstje.
Álmodunk a reményről, változásról, tűzről, szeretetről, halálról, és egyszer csak bekövetkezik. Az álom valóra válik, és végül a válasz az élet nagy kérdéseire úgy bukkan fel, mint felkelő nap a hegyek mögül. Oly sok küzdelem, hogy az értelmét, a célját megleljük, végül egymásban találjuk meg azt. A közös átélt mesébe illő és evilági élmények. Alapvető emberi vágy, hogy megtaláljuk a hozzánk tartozókat, hogy kötődjünk, és hogy érezzük szívünk mélyén, hogy nem vagyunk egyedül. Hősök c. film
Wass Albert: Rózsaszirmok
Wass Albert: Rózsaszirmok
Leszállt az alkony s egy gyenge szellő
Tündér-rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...
Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...
Ha jött az est, ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vad patak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst holdsugarak...
Hanem egyszer, zúgó fergetegben
A Szélkirály orkán-csapata jött,
És elragadva a tündérlányt
Eltűnt a sötét fellegek mögött...
Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat...
Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Miket most, hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok...
Leszállt az alkony s egy gyenge szellő
Tündér-rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...
Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...
Ha jött az est, ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vad patak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst holdsugarak...
Hanem egyszer, zúgó fergetegben
A Szélkirály orkán-csapata jött,
És elragadva a tündérlányt
Eltűnt a sötét fellegek mögött...
Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat...
Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Miket most, hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok...
Mit is?
Mit is?
Mosolygós kis csillagokat,
angyalszárnyú szitakötőket,
bolyhos bárányfelhőket,
csillogó hópelyheket,
gomböc holdat,
teljesülő kívánságokat,
szép álmokat!
Mosolygós kis csillagokat,
angyalszárnyú szitakötőket,
bolyhos bárányfelhőket,
csillogó hópelyheket,
gomböc holdat,
teljesülő kívánságokat,
szép álmokat!
BABITS MIHÁLY: MAGYAR SZONETT AZ ŐSZRŐL
BABITS MIHÁLY: MAGYAR SZONETT AZ ŐSZRŐL
Jön az ősz, már hullanak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: “Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok."
Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyűrött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.
Jön az ősz, már hullanak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: “Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok."
Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyűrött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.
Anatole France: A legnagyobb jótevönk
Anatole France: A legnagyobb jótevönk
A boldog emberek nem
sokat tudnak az életről.
A fájdalom az
emberek nagy nevelője. Ő az, aki a
művészetekre, a költészetre, az erkölcsre
tanitotta őket; ő az, aki a hősiességet és
könyörületességet sugallta nekik; ő az,
aki értéket adott az életnek, amikor
megengedte, hogy áldozatul ajánljuk fel; ő
az a magasztos es jóságos
fájdalorn, aki a szerelembe beleoltotta a
végtelenséget…
Nincs nagyobb a világon a
fájdalomnál. De ha csakis a
fájdalom létezne a földön, nem tudnád
megkülönböztetni a boldogságtól, mint ahogy
az éjszakának sem volna neve, ha
sohasem kelne fel a nap.
A boldog emberek nem
sokat tudnak az életről.
A fájdalom az
emberek nagy nevelője. Ő az, aki a
művészetekre, a költészetre, az erkölcsre
tanitotta őket; ő az, aki a hősiességet és
könyörületességet sugallta nekik; ő az,
aki értéket adott az életnek, amikor
megengedte, hogy áldozatul ajánljuk fel; ő
az a magasztos es jóságos
fájdalorn, aki a szerelembe beleoltotta a
végtelenséget…
Nincs nagyobb a világon a
fájdalomnál. De ha csakis a
fájdalom létezne a földön, nem tudnád
megkülönböztetni a boldogságtól, mint ahogy
az éjszakának sem volna neve, ha
sohasem kelne fel a nap.
Tatiosz
Élni annyi, mint szeretni. Szeretni látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és fölröpíteni, kinyílni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé olvadni - és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás." / Tatiosz
Mindig csak adni (ismeretlen szerzõ)
Mindig csak adni (ismeretlen szerzõ)
A jó öreg kút csendesen ontja vizét
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak továbbadom,
vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
egyszerûen csak továbbadom.
A jó öreg kút csendesen ontja vizét
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak továbbadom,
vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
egyszerûen csak továbbadom.
Márai Sándor
"Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között." (Márai Sándor)
Dsida Jenő: MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA
DSIDA JENŐ
Menni kellene házról házra
Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!
Menni kellene házról házra
Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!
Negro el Raven Almavirág illat
Almavirág illat
Nehezen felejtem
Egyszeri pillanat
Talán sosem volt
Talán sosem lesz
Kerestem emberben
Azt hittem megletem
Találtam lelkemben
Azt hiszem elvesztem
Negro el Raven
Nehezen felejtem
Egyszeri pillanat
Talán sosem volt
Talán sosem lesz
Kerestem emberben
Azt hittem megletem
Találtam lelkemben
Azt hiszem elvesztem
Negro el Raven
Andrej Voznyeszenszkij: Ősz
Andrej Voznyeszenszkij: Ősz
Vadkacsa-szárny csattog. A védett erdő ösvényén tovatűnő fények: foszló pókháló-fészkek, egy-egy végső bicikli-küllő. Kövesd a példát. Búcsúzásra kopogj be utolszor a házba. Egy asszony lakja. Vacsorát nem megtérő férjének csinált. A reteszt- nekem - félretolva: szorítja arcát kabátomra. Mosoly futja szája felét: az is kihuny: Mindent megért. - Érti az őszi táj hívását, magház meg otthon szétnyílását... S bár fiatalon, már didergőn arra gondol: megáll helyén a fa, almája bár a földön, s megáll borjával a tehén: kemény a lét kint a szelekben síró határban, rengetegben, de kalászt érlel, dalt csacsog... Ő meg majd búsul, csak zokog. Nyúlnak deresen az ablak előtt aluminiomosan a mezők. Visz rajtuk át a dérbe mállón a töltésig, melyen vonat pöfög, egy sor idegen, fekete lábnyom.
Vadkacsa-szárny csattog. A védett erdő ösvényén tovatűnő fények: foszló pókháló-fészkek, egy-egy végső bicikli-küllő. Kövesd a példát. Búcsúzásra kopogj be utolszor a házba. Egy asszony lakja. Vacsorát nem megtérő férjének csinált. A reteszt- nekem - félretolva: szorítja arcát kabátomra. Mosoly futja szája felét: az is kihuny: Mindent megért. - Érti az őszi táj hívását, magház meg otthon szétnyílását... S bár fiatalon, már didergőn arra gondol: megáll helyén a fa, almája bár a földön, s megáll borjával a tehén: kemény a lét kint a szelekben síró határban, rengetegben, de kalászt érlel, dalt csacsog... Ő meg majd búsul, csak zokog. Nyúlnak deresen az ablak előtt aluminiomosan a mezők. Visz rajtuk át a dérbe mállón a töltésig, melyen vonat pöfög, egy sor idegen, fekete lábnyom.
Zelk Zoltán Vers a lehetről és a nem lehetről
Zelk Zoltán Vers a lehetről és a nem lehetről
A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
IDÉZET
"Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb , higgy önmagadban. Mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda , a remény, a szeretet és a holnap álmai."
Szécsi Magda Bogaras Álom
Szécsi Magda Bogaras Álom
A világegyetem lelkifurdalásitól görcsös ragacsos,
Álomrügyeket ringató hajszálgyökereiről
Figyelem, gyakran görcsbemeredő
Vezeklésemet, s vágyamat a tökéletességre.
Irigy, gonosz gondolataimat, otthagytam a vakító fehérre pusztított
Tehénkoponyák mélyén, az üres,
Lélegzetszínű csigaházakban, s hazugságaimat
Örökre ötujjú, sárga levelekbe
És titok néma fák odvába kiáltottam.
Azóta álmodtam szépet is…
Igen.
Jól emlékszem.
Különös papírfoszlányt küldött
A szél, ama lelket és testet próbáló
Éjszakán, amin ez állt:
„Gyakran voltam Úton, veszedelemben tengeren,
Veszedelemben hamis próféták között,
Fáradságban, és nyomorúságban, gyakori
Virrasztásban, éhségben, szomjúságban,
Gyakori böjtölésben, hidegben és Mezítelenségben…”
E papírfoszlány volt menedékem, éji
Vackom azon a csillagmutogatós, lárvafagyasztó
Éjszakán, amikor embernek álmodtam magam.
Álmomban sírtam, szenvedtem.
Gyönyörű volt…
De jött a reggel s akkor már tudtam, hogy aki
Bennem ott mélyen, a világegyetem lelkifurdalásaitól
Ragacsos hajszálgyökereiről figyeli önnön vezeklését
Ebben a kitinpáncélos létben, akinek olthatatlan
Vágya támadt a tökéletesség
Elnyerésére, nem ember, csak én vagyok…- sóhajtott fel a fényes hátú
Szarvasbogár, és elbújt meghalni az
Őszi avar, rozsdapettyes levele alá…
A világegyetem lelkifurdalásitól görcsös ragacsos,
Álomrügyeket ringató hajszálgyökereiről
Figyelem, gyakran görcsbemeredő
Vezeklésemet, s vágyamat a tökéletességre.
Irigy, gonosz gondolataimat, otthagytam a vakító fehérre pusztított
Tehénkoponyák mélyén, az üres,
Lélegzetszínű csigaházakban, s hazugságaimat
Örökre ötujjú, sárga levelekbe
És titok néma fák odvába kiáltottam.
Azóta álmodtam szépet is…
Igen.
Jól emlékszem.
Különös papírfoszlányt küldött
A szél, ama lelket és testet próbáló
Éjszakán, amin ez állt:
„Gyakran voltam Úton, veszedelemben tengeren,
Veszedelemben hamis próféták között,
Fáradságban, és nyomorúságban, gyakori
Virrasztásban, éhségben, szomjúságban,
Gyakori böjtölésben, hidegben és Mezítelenségben…”
E papírfoszlány volt menedékem, éji
Vackom azon a csillagmutogatós, lárvafagyasztó
Éjszakán, amikor embernek álmodtam magam.
Álmomban sírtam, szenvedtem.
Gyönyörű volt…
De jött a reggel s akkor már tudtam, hogy aki
Bennem ott mélyen, a világegyetem lelkifurdalásaitól
Ragacsos hajszálgyökereiről figyeli önnön vezeklését
Ebben a kitinpáncélos létben, akinek olthatatlan
Vágya támadt a tökéletesség
Elnyerésére, nem ember, csak én vagyok…- sóhajtott fel a fényes hátú
Szarvasbogár, és elbújt meghalni az
Őszi avar, rozsdapettyes levele alá…
Na ez nem semmi!
Na ez nem semmi! És milyen igaz!!!
/ Tegnap délután egy fél hét eltelte után elgondolkoztam,hogy miért is vagyok fáradt.Eleinte a kevés alvásra és a sok stresszre fogtam, de most végre megtaláltam az igazi okát!Azért vagyok fáradt,mert túl sokat dolgozom! Tudniillik 10 millió lakosa van Magyarországnak. Ebből 3,5 millió nyugdíjas,ami azt jelenti,hogy a maradék 6,5 milliónak kell elvégezni MINDENT! Hétszázezren tanulnak,ami azt jelenti,hogy a maradék 5,8 millióra marad az összes munka,de 800 ezren a kormánynak dolgoznak,így marad 5 millió.Félmillió embert alkalmaz a katonaság. Lenne még 4,5 millió aktív.600 ezren még iskolakötelezett kor alatt vannak.Ha számba vesszük az összes munkaerőt,aki a parlamentben, polgármesteri hivatalokban,állami támogatású intézményekben, dolgozik,megkapjuk ugyebár azt a maradék 1,5 milliót,akire a tényleges munka elvégzése hárul.Egy adott pillanatban háromszázezer ember fekszik kórházban,van táppénzen,hozzájuk jön a félmillió munkanélküli,s máris láthatjuk:pontosan hétszázezer ember osztozik a terheken.Ja... és most olvastuk a legújabb statisztikát:jelenleg 699.998 ember van börtönben,ami azt jelenti,hogy mindössze két emberre maradt minden munka: Rám és Rád. Te most éppen netezel..... Köszi./
/ Tegnap délután egy fél hét eltelte után elgondolkoztam,hogy miért is vagyok fáradt.Eleinte a kevés alvásra és a sok stresszre fogtam, de most végre megtaláltam az igazi okát!Azért vagyok fáradt,mert túl sokat dolgozom! Tudniillik 10 millió lakosa van Magyarországnak. Ebből 3,5 millió nyugdíjas,ami azt jelenti,hogy a maradék 6,5 milliónak kell elvégezni MINDENT! Hétszázezren tanulnak,ami azt jelenti,hogy a maradék 5,8 millióra marad az összes munka,de 800 ezren a kormánynak dolgoznak,így marad 5 millió.Félmillió embert alkalmaz a katonaság. Lenne még 4,5 millió aktív.600 ezren még iskolakötelezett kor alatt vannak.Ha számba vesszük az összes munkaerőt,aki a parlamentben, polgármesteri hivatalokban,állami támogatású intézményekben, dolgozik,megkapjuk ugyebár azt a maradék 1,5 milliót,akire a tényleges munka elvégzése hárul.Egy adott pillanatban háromszázezer ember fekszik kórházban,van táppénzen,hozzájuk jön a félmillió munkanélküli,s máris láthatjuk:pontosan hétszázezer ember osztozik a terheken.Ja... és most olvastuk a legújabb statisztikát:jelenleg 699.998 ember van börtönben,ami azt jelenti,hogy mindössze két emberre maradt minden munka: Rám és Rád. Te most éppen netezel..... Köszi./
Sango Villagren: Reggeli Csoda
Sango Villagren: Reggeli Csoda
Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.
Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.
Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.
Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.
Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.
Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.
Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.
Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!
Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.
Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.
Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.
Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.
Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.
Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.
Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.
Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!
Pilinszky János. Magamhoz
Pilinszky János. Magamhoz
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Jó éjszakát!
Jó éjszakát!
Az éjszaka angyalai hozzák el neked a békés boldogságot álmaidban,
Teremtsenek szépséget,
Mivel lelked táplálod,
Egyszóval
Jó éjszakát kívánok!!!
Az éjszaka angyalai hozzák el neked a békés boldogságot álmaidban,
Teremtsenek szépséget,
Mivel lelked táplálod,
Egyszóval
Jó éjszakát kívánok!!!
IDÉZET
Arany János
"Öleljük meg egymást, szívesen,meghitten, és szeressük egymást: úgy áld meg az Isten."
"Öleljük meg egymást, szívesen,meghitten, és szeressük egymást: úgy áld meg az Isten."
Reményik Sándor: A menekülő
Reményik Sándor: A menekülő
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.
Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.
Weöres Sándor idézet
"Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad. Nyűdd szét díszeid, a szépség legyél te magad. Feledd el mulatságaid, a vígság legyél te magad. Égesd el könyveid, a bölcsesség legyél te magad!"
Weöres Sándor
Weöres Sándor
Várnai Zseni - Megyek feléd...
Várnai Zseni - Megyek feléd...
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Angyal szállt az éjszaka mellém
"Angyal szállt az éjszaka mellém,
S megsúgta, utamon ő kísér
Hitet adott, álmokat és bátorságot,
Rózsaszín kezében egy arcot, egy jó barátot.
Elvitte lelkemet egy titkos útra,
Megmutatta, milyen kegyetlen az emberek háborúja.
Megtanított látni,...mindenben a szépet,
Ezt adnám most ajándékul Néked.
Erőt adtál elviselni a nehézséget,
Bátorítást, szép szavakat, reménységet.
Emberré, teljessé csak mások által válunk,
Ha fontosabb a miénknél az ő álmuk.
Csendesen, szerényen hallgatom a zenét,
S elküldöm Néked szívem minden szeretetét...."
S megsúgta, utamon ő kísér
Hitet adott, álmokat és bátorságot,
Rózsaszín kezében egy arcot, egy jó barátot.
Elvitte lelkemet egy titkos útra,
Megmutatta, milyen kegyetlen az emberek háborúja.
Megtanított látni,...mindenben a szépet,
Ezt adnám most ajándékul Néked.
Erőt adtál elviselni a nehézséget,
Bátorítást, szép szavakat, reménységet.
Emberré, teljessé csak mások által válunk,
Ha fontosabb a miénknél az ő álmuk.
Csendesen, szerényen hallgatom a zenét,
S elküldöm Néked szívem minden szeretetét...."
Madárka csicsereg ébreszt
"Madárka csicsereg ébreszt,
ITT a reggel!
S én hallgatom, énekét, megbűvőlve csendben
Ezernyi gondolat cikázik fejemben.
Szárnyal vele a menthetetlen romantikus lelkem.
Nyílik a külvilág felé kedvesem...
Minden gondolatom csak tied...
Ha hallom hajnalban a madarak énekét
Szállok gondolatban szélsebesen feléd.."
ITT a reggel!
S én hallgatom, énekét, megbűvőlve csendben
Ezernyi gondolat cikázik fejemben.
Szárnyal vele a menthetetlen romantikus lelkem.
Nyílik a külvilág felé kedvesem...
Minden gondolatom csak tied...
Ha hallom hajnalban a madarak énekét
Szállok gondolatban szélsebesen feléd.."
Wass Albert:Vigasztaló levél, magyarok földjére
Wass Albert:
Vigasztaló levél, magyarok földjére
Jézus zsidó volt és zsidók voltak,
kik fölszögezték a keresztre.
De Isten-voltát reánk hagyta:
emberséges emberekre.
Bár latroké ma a világ
s annak minden rablott pénze:
sem az arany, sem az ezüst
nem váltható békességre!
Zűrzavar van ma a földön,
istentelen lopás, csalás.
De akik ezt reánk hozták:
azok számára nincs maradás!
Gonosz a gonoszság bére,
ki szemetet vet: gazt arat.
Elpusztul mind, aki hitvány,
csak a becsületes marad.
Mert a derék embert Isten őrzi
s Ő bünteti a bűnösöket!
Bár Isten malma lassan őröl,
de felőrli a szemetet!
S lesz Krisztusban békessége
annak, kinek lelke tiszta,
s mindaz, ami rossz volt s elmúlt,
nem tér többé soha vissza.
Szeretet s nem gyűlölködés,
tisztesség és nem csalás:
a magvető munkájára
ez hoz csupán jó aratást!
Tanulj ember, tanulj magyar,
az élet ma oskola!
Ki szeretetből levizsgázik,
annak lesz csak jó sora!
A hitványat, mint a pelyvát
jóféle szél tova fújja,
míg az igazat megőrzi
az Úristen akarata.
Egyszerű kis versikémet
vidd el jó szél szép hazámba,
hogy aki szavát megérti,
legyen annak vigaszára!
Vigasztaló levél, magyarok földjére
Jézus zsidó volt és zsidók voltak,
kik fölszögezték a keresztre.
De Isten-voltát reánk hagyta:
emberséges emberekre.
Bár latroké ma a világ
s annak minden rablott pénze:
sem az arany, sem az ezüst
nem váltható békességre!
Zűrzavar van ma a földön,
istentelen lopás, csalás.
De akik ezt reánk hozták:
azok számára nincs maradás!
Gonosz a gonoszság bére,
ki szemetet vet: gazt arat.
Elpusztul mind, aki hitvány,
csak a becsületes marad.
Mert a derék embert Isten őrzi
s Ő bünteti a bűnösöket!
Bár Isten malma lassan őröl,
de felőrli a szemetet!
S lesz Krisztusban békessége
annak, kinek lelke tiszta,
s mindaz, ami rossz volt s elmúlt,
nem tér többé soha vissza.
Szeretet s nem gyűlölködés,
tisztesség és nem csalás:
a magvető munkájára
ez hoz csupán jó aratást!
Tanulj ember, tanulj magyar,
az élet ma oskola!
Ki szeretetből levizsgázik,
annak lesz csak jó sora!
A hitványat, mint a pelyvát
jóféle szél tova fújja,
míg az igazat megőrzi
az Úristen akarata.
Egyszerű kis versikémet
vidd el jó szél szép hazámba,
hogy aki szavát megérti,
legyen annak vigaszára!
"Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni..."
Tatiosz Boldogtalan boldogok
Boldogtalan boldogok
Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant nagy csarnokában. Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyetlen egy nem lehet a tied: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk... Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes. (Tatiosz )
Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant nagy csarnokában. Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyetlen egy nem lehet a tied: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk... Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes. (Tatiosz )
Egyed Dániel Örök Kincs
Egyed Dániel Örök Kincs/
Lassan kel fel a Napunk és lassan nyugszik le a távolban,
apró, csepp mozdulatok sorozata váltja valóra minden szép álmunkat,
de csak a szívünk szavai hallatszanak el a végtelenbe,
s a szeretetnél nincs nagyobb kincs az életünkbe.
Gyermekei vagyunk az égnek,
amíg élünk fentről figyeli tetteinket,
óvja minden mozdulatunk,
lépteinket.
Közelebbre hozni csak mi tudjuk a távolt,
ha szívünk szerint cselekszünk,
teljesülhet minden álmunk.
Nézzünk fel hát bátran az égre,
s mondjunk egy apró imát,
öleljünk magunkhoz mindenkit,
akinek az élet eddig fájt,
gyógyítsuk meg az emberek szívét a bánattól,
s adjuk meg nekik, hogy lássanak még jót.
S, ha majd az ég egyszer magába fogad minket,
lesz majd társunk, aki soha el nem hagy minket,
családunk, emberek, akikért éltünk-haltunk,
s velünk lesznek,
mert a szeretet a legnagyobb kincs,
amit a lelkünkben tartunk.
Lassan kel fel a Napunk és lassan nyugszik le a távolban,
apró, csepp mozdulatok sorozata váltja valóra minden szép álmunkat,
de csak a szívünk szavai hallatszanak el a végtelenbe,
s a szeretetnél nincs nagyobb kincs az életünkbe.
Gyermekei vagyunk az égnek,
amíg élünk fentről figyeli tetteinket,
óvja minden mozdulatunk,
lépteinket.
Közelebbre hozni csak mi tudjuk a távolt,
ha szívünk szerint cselekszünk,
teljesülhet minden álmunk.
Nézzünk fel hát bátran az égre,
s mondjunk egy apró imát,
öleljünk magunkhoz mindenkit,
akinek az élet eddig fájt,
gyógyítsuk meg az emberek szívét a bánattól,
s adjuk meg nekik, hogy lássanak még jót.
S, ha majd az ég egyszer magába fogad minket,
lesz majd társunk, aki soha el nem hagy minket,
családunk, emberek, akikért éltünk-haltunk,
s velünk lesznek,
mert a szeretet a legnagyobb kincs,
amit a lelkünkben tartunk.
Blaha Krisztián
"Mosolyában tündérek rejtőznek,
És előlépnek, ha szemedben tűz ragyog.
Nevetve nézel rá, mert hinned kell,
Hogy mosolyából tündérek szállnak fel.
Haja mint az ében, vállát simogatja
Kecsesen mozdul, nemes vadhoz méltón
A felhők felett szárnyal kacéran nevetve,
Mikor kedvesen szólsz hozzá mindent feledve.
Bátran néz hátra, miközben előre nem tör
Mögötte fagy, előtte napsugár hadak
Miért szalad a dermesztő hidegbe ő se tudja,
De vakon bízik abban, hogy az élet megsúgja."
Blaha Krisztián
És előlépnek, ha szemedben tűz ragyog.
Nevetve nézel rá, mert hinned kell,
Hogy mosolyából tündérek szállnak fel.
Haja mint az ében, vállát simogatja
Kecsesen mozdul, nemes vadhoz méltón
A felhők felett szárnyal kacéran nevetve,
Mikor kedvesen szólsz hozzá mindent feledve.
Bátran néz hátra, miközben előre nem tör
Mögötte fagy, előtte napsugár hadak
Miért szalad a dermesztő hidegbe ő se tudja,
De vakon bízik abban, hogy az élet megsúgja."
Blaha Krisztián
Wass Albert Egy nap tenélküled
Wass Albert Egy nap tenélküled
Egy nap Tenélküled,
mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcodba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.
Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.
Egy nap Tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pirkadást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!
Egy nap Tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt.
Egy nap Tenélküled,
mint üres utca
mely piszokfelhőben
nem vezet semerre.
Sötét, rút épület
arcodba bámul,
lélek se mozdul,
csak a szél
süvít a magány
hágóján át.
Egy nap Tenélküled,
mint széles sivatag,
hol fű s virág nincs,
se bokor, se fa,
csak kopott homok,
mely öröklétbe nyúlik
és feldúlt egébe
egy méla napnak.
Egy nap Tenélküled
végtelen éji táj
csillagtalan
világa vár
bús pirkadást
átgyúrni egy nap
csodás pompáivá!
Egy nap Tenélküled
egy süllyedő nap
az idő gödrébe
hang nélkül,
mint óriási moly,
amely az éjt repdesvén
reménytelen keres fényt.
Ellen Nitt: Azt hittem
Ellen Nitt: Azt hittem
Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
Fordította: Képes Géza
Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
Fordította: Képes Géza
Gerhard Kiefel: Két kéz
Gerhard Kiefel: Két kéz
Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak:
-Te hatalmas kéz, szükségem van terád,
mert nélküled szinte semmit sem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét, mikor
felébredek és mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz,
hogy megragadjak valamit és felépíthetem apró ajándékaim.
Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok,
ha félelem gyötör.
Kérlek, ne hagyj el maradj velem!
S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:
-Te kicsi kéz, szükségem van terád,
hogy belém kapaszkodj és megragadj.
Hadd érezzem kedveskedésedet, mert
érted kell kezet fognom sokakkal,
de játszani és mosolyogni sem tudok,
csak veled együtt, mikor átölellek,
s veled
együtt felfedezem újra a világot, a csodálatos, kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,
veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva
megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem!
Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak:
-Te hatalmas kéz, szükségem van terád,
mert nélküled szinte semmit sem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét, mikor
felébredek és mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz,
hogy megragadjak valamit és felépíthetem apró ajándékaim.
Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok,
ha félelem gyötör.
Kérlek, ne hagyj el maradj velem!
S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:
-Te kicsi kéz, szükségem van terád,
hogy belém kapaszkodj és megragadj.
Hadd érezzem kedveskedésedet, mert
érted kell kezet fognom sokakkal,
de játszani és mosolyogni sem tudok,
csak veled együtt, mikor átölellek,
s veled
együtt felfedezem újra a világot, a csodálatos, kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,
veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva
megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem!
ADY ENDRE SORSUNK
ADY ENDRE SORSUNK
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.
WILLIAM BLAKE: A MÁSOK BÁNATA
A MÁSOK BÁNATA
Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?
Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.
S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:
Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?
S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.
Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.
Tótfalusi István
Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?
Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.
S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:
Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?
S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.
Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.
Tótfalusi István
JÓZSEF ATTILA Tűzben, időben
JÓZSEF ATTILA
Tűzben, időben
Kiben a mestert ifjan megtaláltam,
ő már örökkön mesterem marad.
Törékeny, karcsú férfi. Nem halálban -
egy árnyas úton sietve halad,
a Liget fáit ifjan fütyörészi
s mint nyáj tolul utána lomb, virág:
megáll, a hosszú kéményeket nézi,
lesi a füst fekete angyalát. -
Egy asszony piros reszelős kezében
megmelegedni keze megpihen:
nagy szikrák gyúlnak s szétomolva, ében
halállal tűnnek el a semmiben. -
Az éhség, a sötétség salakdombján
mint búvó patak, vörös tűz fakad,
s végigviharzik öreg erdők lombján,
ordítva lángot, üszkös szavakat.
Ő itt halad a tűzben, az időben,
nem rontott rajta ellenség, barát,
olvadhatatlan - fémfakasztó hőben,
s a vihar nem moshatja mosolyát.
Olyan okos, mint lámpánkban a villany,
hold-életünknek klorofilja, zöldje,
tó-életünkben hullám, álmainkban
a megvalósuló rend,
s a vastraverzeken simogató csend,
lírai, tudományos,
eposzi és magányos
ki délben levest velünk kanalazva
azt magyarázza, mi lesz majd tavaszra.
Tűzben, időben
Kiben a mestert ifjan megtaláltam,
ő már örökkön mesterem marad.
Törékeny, karcsú férfi. Nem halálban -
egy árnyas úton sietve halad,
a Liget fáit ifjan fütyörészi
s mint nyáj tolul utána lomb, virág:
megáll, a hosszú kéményeket nézi,
lesi a füst fekete angyalát. -
Egy asszony piros reszelős kezében
megmelegedni keze megpihen:
nagy szikrák gyúlnak s szétomolva, ében
halállal tűnnek el a semmiben. -
Az éhség, a sötétség salakdombján
mint búvó patak, vörös tűz fakad,
s végigviharzik öreg erdők lombján,
ordítva lángot, üszkös szavakat.
Ő itt halad a tűzben, az időben,
nem rontott rajta ellenség, barát,
olvadhatatlan - fémfakasztó hőben,
s a vihar nem moshatja mosolyát.
Olyan okos, mint lámpánkban a villany,
hold-életünknek klorofilja, zöldje,
tó-életünkben hullám, álmainkban
a megvalósuló rend,
s a vastraverzeken simogató csend,
lírai, tudományos,
eposzi és magányos
ki délben levest velünk kanalazva
azt magyarázza, mi lesz majd tavaszra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)