"Olyan mohón csókolta a dér, /hogy elpirult egy gesztenyelevél. /
/ A sápadtsága bíborszínre gyúlt.../Nászindulót az őszi szél dúdolt. // Szegény kis élet lázban reszketett / és tudta jól, hogy :elvégeztetett. // A dér ölében gubbasztott a vég / s a fagynak adta fényivó szívét. // Kisemmizetten összepöndörült / a szíve nélkül s haldokolva dűlt // a vén faágra, mint a búcsúzó, / ki azt zokogja : élni volna jó.// Apás kínjában felnyögött a fa,/ s az ágtól elvált búcsúzó fia // Hullott alá ...de ekkor jöttem én / s kezemre szállt a megfagyott levél. // Alant a földön csillogott a sár, / mint tátott száj, hogy elpusztítsa már. // Nem engedem, érett a szó belém. / Enyém marad a gesztenyelevél. // Hisz én se több, csak kis levél vagyok, /s ha jő a tél majd, én is meghalok. // Én is lehullok...óh, Uram, kezed / így fogjon fel majd akkor engemet." /Jakus/