A. Sz. Puskin: Anyegin (részlet) TATJÁNA LEVELE ANYÉGINHEZ.
Én írok önnek - e lépéssel Mondhatok-e még egyebet? Ön - jól tudom - most megvetéssel Büntethet, sújthat engemet. De ha irántam kebelében Csak egyetlen szikrája kel A szánalomnak: nem hagy el. Higgye, hallgattam volna mélyen S ön szégyenem és mostoha Sorsom nem tudja meg soha: Ha van csak legkisebb reményem, Hogy önt, bár ritkán, láthatom, Ha csak hetenkint egy napon; Hogy hangját halljam és szavára Felelni alkalmam legyen, S az új találkozásig várva Gondoljak önre szüntelen. De ön, mint mondják, futva fut A társaságtól s rejtekében Unja az egyszerű falut... S mi nem tűnünk fel semmiképpen! Mért is jött látogatni? Én itt E csendes elvonult helyen Nem tudva önnek létezésit, Nem tudnám, mi a gyötrelem; S lecsillapulván egykoron még Hullámzó lelkem zajlata: Jött volna egy más, kit a szent ég Férjül nekem szánt és leendék Hű nő s erényes jó anya. Másé?... Nem, senki e világon Nem bírta volna e szívet; Az ég akarta, hogy világom Te légy - s tied vagyok, tied! Tudtam, hogy végre feltalállak; Záloga ennek életem; A földi lét őrangyalának Küldött az isten énnekem... Meg-megjelentél álmaimban, Kedves, mint ismeretlen már, Szemedben a varázs sugár Lebűvölt, hangod óh mi gyakran Csendült meg lelkem anda mélyén... Nem, ez nem álom volt! - Belépvén, Reád ismertem s döbbenő Szívem titkon súgá: ez ő! Te voltál, nemde, a ki vélem Beszélt sok estnek alkonyán, Midőn felháborult kedélyem Nyugalmáért imádkozám? Te voltál, ki a félhomályban Szobámnak árnyán megjelent, Kit én körülem sejtve, látva, Szerettem már mint idegent? Ki hozzám berepülve éjjel, Lehajlott vánkosom fölé, S e szívet földöntúli kéjjel, Boldog reménnyel ihleté? Ki vagy te, szólj! Védangyalom, Kit áldva kelljen áldanom? Vagy fondor szellemű kísértőm, S jövel, hogy fájdalmasan, sértőn Ábrándaimból felriassz? Lehet, hogy mind káprázat az, Mit zsenge lelkem álma látott, S csalképből alkoték világot, Mely jól tekintve szerte lebben... Bármint legyen! kezedbe tettem Szívem sorsát; ítélj, határozz! Hozzád, könnyűim tanújához Fordulok; lásd, oly egyedül Állok, nincs senkim, a ki értsen, Értelmem küzdve elmerül, Hallgatva tűröm szenvedésem. Óh jer! szemed tekintetével Ébreszd fel bennem a reményt, Vagy vess meg s dőre álmom tépd el, Érdemlett büntetéseként! Végzem - s átfutva levelem, Szégyen fog el és félelem... De bízom ön becsületében, Kezesem ez s oltalmam nékem.