Szabó Lőrinc Mit láttam benned?

Szabó Lőrinc Mit láttam benned?

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

Szabó Lőrinc Vasárnap

Szabó Lőrinc Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével
kihímezte a réteket.
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, virágok, füvek!

Jó reggelt! - mondom jobbra-balra,
minden virágnak köszönök,
látogatóban vagyok én itt
ezer kis ismerős között.

Köszöngetek és fütyörészek,
minden szép, minden érdekel.
Pedig tegnap, szombaton este,
de szomorún aludtam el!

Egész nap pénz után szaladtam,
a remény, mint a nap, fogyott.
Mi lesz? - kérdeztem és gyülöltem,
ami jön, a vasárnapot:

míg volt remény, mindent gyülöltem,
és nem jött pénz, és este lett.
Aztán az éj ezer virággal
hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az Ördögormon,
ünnep van, pénz nem lesz ma se,
nézem, hogy ring sárgán a zöldben
a gyermekláncfű tengere,

nézem a felhőt, lent a csárdát,
a hátán hempergő csikót,
s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,
hogy viszi nagy hasát a pók,

és letelepszem és az erdő
mint zöld város tolong körül,
s kívül az emberi világon,
minden társadalmon kivül,

túl kötelességen s reményen
egészen jól érzem magam:
holnapig már nincs mit csinálni,
örülök annak, ami van.

Egész nap pénz után szaladtam,
hajszolt és megcsalt a remény:
reménytelenül, megnyugodva
heverek a tisztás gyepén,

és oly jó ez a felelőtlen,
embertelen semmittevés,
hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő
s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, - de mire kimondom,
már tűnik is a fájdalom,
nincs tegnap, nincs igazi holnap
ezen a gyönyörű napon, -

s egyszerre, boldogan, felugrom,
hogyne! hisz már érezni, hogy
lassankint vers lett a panaszból,
amit a fejem forgatott:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, gyönyörű világ!

Szabó Lőrinc: A bolond igazsága

Szabó Lőrinc: A bolond igazsága

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –

Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.

Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,

én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –

Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –

S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:

mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…

És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,

s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.

Szabó Lőrinc: A bolond igazsága

Szabó Lőrinc: A bolond igazsága

Sétáltunk, én s Dsié Jü, a bolond.
– Micsoda erő! élet! – mondtam én,
fölnézve egy zúgó tölgyóriásra;
neki meg sírásra görbült a szája:
– Erő? Ugyan! Hisz öngyilkos szegény! –

Tűzrózsa nyilt az útszélen. – Be boldog
lehet, hogy ily szép! – mondtam irigyen. –
– Szép? – Gyönyörű! – Társam szemébe könny gyűlt:
– Vak vagy, barátom, ez a rózsa őrült,
ha nem igaz, fusson ki a szemem! –

Tudtam, hogy bolond és most se lepett meg,
hogy tótágast áll benne a világ:
áldást osztott a gyomok mezején,
hirdette, hogy kártékony a tehén
s hogy minden más, a jó rossz s így tovább.

Mulattam rajta és a vita közben
kunyhómhoz értünk… (Lassan este lett.)
– Nem maradnál itt vacsorára? – Jó, –
mondta, s míg tovább folyt köztünk a szó,
ettünk sült húst és ittunk friss tejet.

Éjfélre járt, amikor lefeküdtünk;
s halljátok csak a furcsa folytatást!:
…A tetőből kilépett egy gerenda,
a székből egy láb, a falból a deszka,
elém bicegett és azt mondta: – Lásd,

én tölgy voltam, erő, maga az élet,
még bírtam volna néhány századot;
a korcs tovább él, hisz semmire sem kell,
én hős voltam, hát kivágott az ember
s most tüzelő és rabszolga vagyok! –

Még beszélt s már egy rózsa libegett be:
– Jaj, én őrült: letéptek! Jaj, miért
voltam olyan szép!… – S rögtön rá a tálban
elbődült a hús, mint tehén korában:
– Tagló fizetett a jóságomért! –

S új hangok jöttek: a liszt visszavágyott
a búzaföldre, a szelíd olaj
sírt, hogy el kell égnie, – kiabáltak,
hogy ami hasznos, mind magának árt csak,
és sistergett és áradt a zsivaj:

mint zenekar, jajdúltak fel a tárgyak
s az egész szoba gyalázta magát,
ordítva, hogy pfuj erő! pfuj tehetség!
és boldog a silányság és betegség
és hogy őrültek háza a világ…

És szívdobogva ébredtem a hangos
álomból… Csönd volt, sötét nyugalom,
csak a bolond hortyogott a sarokban…
De én már nem hittem a nyugalomban
s kezdtem átlátni önző agyamon,

s izgatottan cibáltam föl Dsié Jüt,
hogy… tán mégis… neki van igaza…
– Hagyj békén, marha! – felelt ő – köpök rád! –
és tovább horkolt… Aludt az igazság
s én virrasztottam egész éjszaka.

Szabó Lőrinc:AMI MENTHETŐ

Szabó Lőrinc:AMI MENTHETŐ

Meguntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszakodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyerekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amíg élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibarni mindent
s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.


(írta nap 19 Május személyes oldalaidon )

Szabó Lőrinc:AMI MENTHETŐ

Szabó Lőrinc:AMI MENTHETŐ

Meguntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,
úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyermekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,
és ez már így lesz, amíg élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent,
s nem bánom, hogy tönkremegyek:
így mentegetem életemből,
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre már talán boldog is vagyok.