Nicolas Boileau-Despréaux:
ARS POETICA
Akármilyen a tárgy, ha fölséges, ha kedves,
igazodjék a rím a józan értelemhez.
Úgy látszik, egyik a másikával perel,
de szolga csak a rím, és engednie kell.
Ha valaki kemény munkával jár utána,
a szellem csakhamar könnyedén jut nyomára;
az ész-szabta igát készséggel fölveszi,
s nincs ártalmára az, sőt dúsabbá teszi.
Ha viszont nem törődsz vele, fejedre lázad,
s akkor az értelem bottal üti nyomát csak.
Ezért szeressük a józan észt. Érdemet
s fényt írásműveink csak tőle nyerjenek.
Annak gondolata, kit őrült hév tüzel föl,
messze rugaszkodik a józan értelemtől;
gyalázat, azt hiszi, úgy gondolkodnia
szörnyű verseiben, mint más emberfia.
Kerüljük e hibát. A hamis csillogásnak
harsány hagymázait hagyjuk Itáliának.
Mindenben ez legyen célunk: a Józan Ész;
ám útja síkos, ott kitartani nehéz;
nyakát szegi, aki csak kissé félretéved.
Sokszor bizony csak egy ösvénye van az Észnek.
Akad szerző, akit úgy elönt tárgya, hogy
jól kimeríti és csak aztán hagyja ott.
Ha egy kastélyt talál, bőségesen leírja,
Lépcsős teraszain sétáltat oda-vissza
itt egy erkély, amott egy kerengő,
odább aranyos oszlopok szegik a tér fokát;
majd jön a mennyezet sok köre és csigája:
minden csupa füzér, minden csupa ciráda.
Húsz lapot ugrom át, míg végét meglelem,
s kereket oldhatok végül a kerteken.
Kerüljétek el az ilyen meddő beszédet,
s ne legyen terhetek a sok mihaszna részlet.
A kelletén fölül nem kell a szó nekünk:
nyomban elveti azt jóllakott szellemünk.
Sosem tud írni az, ki nem ismer fegyelmet.
A rossz félelme még nagyobb rosszra vezethet.
Egy verssor gyönge volt,"hát érdessé teszed.
Hosszadalmas helyett homályossá leszek.
Ez kerüli a díszt, múzsáján ruha sincs hát.
Az fél, hogy lent ragad, s felhőkben vész el inkább.
Szeressen mindig a közönség? Akarod?
Változatos legyen, ha írsz, a modorod.
Egyhangú stílusod nem szül, csupán unalmat;
ha szemre csillog is, előbb-utóbb elaltat.
A közönség olyan szerzőtől viszolyog,
aki örökösen csak egy hangon morog . . .
Bármit írsz, durvaság abban soha ne essék:
van a legköznapibb stílusban is nemesség.
A józan észre mit swm adva, a botor
burleszk sokakat elbűvölt, mint új modor;
a költemény csupa útszéli tréfa volt csak;
s Parnassuson a csarnok nyelvén daloltak;
dívott a szabados verselés szerfölött,
s Apolló piaci kóklernek öltözött.
Elöntötte ez a ragály egész hazánkat,
jogász s polgár után a hercegekig áradt;
tapsot akármilyen silány bohóc kapott,
s lelt még D'Assouci is jónéhány olvasót.
Hanem az Udvar e stílust elunta végre,
becsét vesztette a burleszk olcsószeszélye,
különvált a naiv, meg a lapos, bolond,
s eztán csak a vidék étvezté a T yphont.
Művedet soha ne mocskolja ez a vétség.
Utánozzuk Marot elegáns csevegését.
A burleszk legyen az Új Híd divatja csak.
De követni Brébeuf példáját sem szabad:
még egy Pharsalia se tűri, ha a parton
"holtak s haldoklók hegye jajgat kitartón".
Jobb hang kell. Egyszerű, ámde művészi
gőg nélkül nagyszerű, s kencét mellőzve légy szép.
Olvasódnak ne adj, csak olyat, ami tetszhet…
Nos ti, kikben nemes tűz ég a színpadért,
s pompás versekkel ott szereznétek babért,
akartok-e olyan művel a színre lépni,
amelyet az egész Párizs tódul dicsérni,
mely annál szebb, minél többször adják elő,
s még húsz év múlva is csak a sikere nő?
Minden sorotokat mély szenvedély hevítse,
keltsen fölindulást, tegyen hatást a szívre.
Ha a szép lendület nyomában nem terem
néződben valami édesbús Félelem,
ha kedves Szánalom nem száll szívünkbe tőle,
tárhatsz bármily tudós jelenetet előnkbe:
néződ, kinek a taps úgysem kenyere, és
csak fárasztja a sok hideg eszmélkedés,
unva retorikád meddő erőlködését, kritizál,
vagy fejét álomnak adja végképp.
Meghatni, tetszeni: ezt tartsd szemed előtt;
olyan módszext s fogást találj ki, mely leköt.
A cselekmény legyen kitervelve előre,
már kezdetkor legyen témád bevezetője.
Nem tetszik a színész, ha csak dadog s hadar,
de nem árulja el nyomban, hogy mit akar,
belegabalyodik a kínos intrikába,
s szórakozásomat csak fáradtságrá váltja.
Akkor inkább nevét szajkózza, mondja,
hogy Agamemnon vagyok, vagy Oresztész vagyok,
mintsem hogy egy sereg csodán át botladozzon,
kábítsa fülemet, s eszemnek mit se mondjon.
Tárgyad elég korán elő nem adhatod.
A szín helye legyen pontos, határozott.
Spanyolországban a költő egy puszta napban
akár éveket is zsúfolhat a darabban.
Ott még kisgyermek a hős az idomtalan
színdarab elején, végén szakálla van.
De bennünket az tsz vezet szabálya rendjén:
úgy kívánjuk, legyen jól formált a cselekmény,
történjék egy eset, egy helyen, egy napon;
kezdettől végig azt lássuk a színpadon.
Ne tárj néződ elé olyat, mi hihetetlen.
A való néha nem valószerű is egyben.
Nekem érdektelen egy képtelen csoda.
Amit nem hisz, az észt nem hatja meg soha.
Mit látni nem szabad, elbeszélés tudassa.
Bár amit látsz, eszed azt jobban megragadja,
helyes művészetünk bizonyos dolgokat
csak fülünkkel közöl, szemünknek nem mutat…
Kicsinyességeit kerüld el a regénynek,
de nagy lelkednek is adj némi gyöngeséget.
Nem vonz Achilles úgy, ha nem oly büszke-vad;
tetszik, hogy könnyet ont egy sérelem miatt.
Tüntesd rajzában az apró hibákat is fel:
lelkünk örül, ha így a természetre ismer…
Tanuld ki a korok s tájak szokásait:
más klíma többnyire más kedélyt alakít.
Ne adj hát, ahogy a Cléliábans találtad,
francia lelket az antik Itáliának,
s római név alatt ne minket fess, nehogy
Catóda gáláns legyen s piperkőc Brutusod.
Mind megbocsátható ez egy frivol regényben;
elég, ha örömet lelünk ott a mesében,
s ennél nagyobb szigor már nem is menne el.
De a színpad erős logikát követel:
ott ragaszkodni kell a hitelhez keményen…
Túltesz az epika még a tragédián is.
Míg egy nagy eseményt szélesen elbeszél,
a mese tartja fenn, s a fikcióban él.
Itt minden szerepel, hogy lelkünk elragadja,
mindennek teste van, szelleme, lelke, arca.
Minden erő egy-egy istenné változik:
a szépség Vénusz és az ész Minerva itt.
Nem a gőz műve, ha az egek feldörögnek
fegyveres Jupiter rengeti meg a földet;
s ha zúg és tengerészt rettegtet a vihar:
haragvó Neptunus pöröl habjaival…
Ezért helytelenül száműzik e bevett
díszeket a mai szerzők közt egyesek,
kiknél próféta, szent, sőt maga Isten állnák
azok helyett, kiket a költők kitaláltak.
Minduntalan pokol várja az olvasót:
folyton csak Lucifer, Belzebub, Astarót.
De keresztény hitünk félelmes titka mégsem
lehet megfelelő ékesség költeményben.
Az Evangélium egyebet sem mutat,
mint penitenciát s érdemlett kínokat;
s még igazságait is a mese színébe
keverné fikciónk pogányos vegyüléke.
S ugyan miféle tárgy végül is a veszett
ördög, szüntelenül átkozva az eget,
s hogy az eposzi hös dicsőségét apassza,
a pálmát gyakran az Úrtól is elvitatva
Tassónak volt ezen a téren sikere, mondják.
Nem szállok én itt pörbe ellene;
de bármit hozzon is föl századunk javára:
könyve aligha vet jó fényt Itáliára,
ha szent hőse, aki folyton imát rebeg,
mást se művel, csupán a Sátánt győzi meg,
s ha Argant és Renaud, s Tankréd és hölgye egy kis
derűt s vigasztalást a gyászos tárgyba nem visz.
(Rónay György fordítása)