Vers: Aki itt vagy
Írta: Válóczy_Szilvia Ideje: 2005, december 5. Idő: 15:48:35
Miért is nyugodhatnál,
Te, aki itt vagy.
Mert kíváncsi a szív,
Ahogy te is arra,
Miként élem napjaim,
S vagyok-e ott, hol
Félted kincseidet.
Te, ki miatt világ omlott,
S évek sodródtak el,
Mint a féltékeny csillag,
Kinek szikrája
Már rég kihunyt,
Ahogy szemben a valóság,
Csak félj, félj tovább.
S lám, mindig követsz…
Látni akarod lelkem húrjait,
S azt gondolod értesz,
Miközben magad űzöd
Egy távoli világba,
Hol akkor sem lelsz békét,
Ha más arcot mutatsz.
Te, aki hazugul oktatsz,
S vigyázod ősz szemeit,
Erődet adod igazul,
S nem érted mégsem,
Hogy a szív, mely lüktet,
Nem dobban feledésben,
Újra, s újra gondolat…
Vajon láttad kudarcát?
Azt, ahogy könny csorog
Elnémult arca peremén?
Hallottad elcsuklott hangját,
Mikor utolsó szaváért küzdött?
Élni sem hagytad…
Önző haragod táplálta szíved.
S ígérted becstelen javad,
Mely meghurcolt vágyat,
Igaz szerelmet döntött semmibe,
Harcoltad akarni hitt,
Teljességed, mely már
Régen szertehullott…
Kíméletlen bosszúk sorában.
Te, aki itt vagy most is,
És engem keresel,
Zálogul elnémult hangjaim,
Keserű szívembe fagyott
Vér ereim helyett már csak
Megfakult szavaim szólnak
Még utoljára hozzád…
Talán most boldog vagy…
Mert tiéd az, miért harcod vívtad,
De a hit elszállt, s talán
Vele együtt megmaradt szíved is,
Hisz kezét kötötted,
Magányba zártad őszi aranyát,
Hófehér hajnalát, mert fázik…
Ezt akartad… hogy szavadra
Csendben vállat vonjon,
S becsmérelt önismeretben
Levegőt se marjon,
Mely még éltetné, hisz
Gyümölcsei már régen
Megérettek, úgy, ahogy kívántad.
Az egyik jó szívben, csendben
Apró harcokban bűvöli
Kedves emberek néma lelkeit,
Míg a másik haladva kémlel,
Mint te, horgonyoz viharos
Partnak már kihalt szirtjein,
S adósod minden pillanatban.
Míg a bölcs Nap, ki elfáradt,
S égbe dobta csatáit,
Néha arcodba néz, s megkérdi
Miért…? Akkor mit felelsz néki?
Te nem adod fel… évek közt
Elsorvadt küzdelmed adod,
Büszkeséged, mely csorbíthatatlan.
S még felette törsz pálcát,
Amikor te voltál az első…
Most mégsem érzed, hogy már
Akkor volt késő a hadakozás,
Hisz hazug szívben megakad
A jóság, s míg tudatodban nincs
Addig felszínedben hiába…
Hát újra itt vagy nálam,
Mert ős akaratod szárnyalni kész.
Mond hát meg néki azt, mit
Mindig is tudtál, s mely háborít…
Mondd el néki, hogy élek…
S bennem ő, ki mindig éltetett,
Mert az ég küldte naiv utamba.
Mert ő valóban ismer, s tudja
Ki vagyok… Mégis leborul
Igédre, hogy megnyugodj…
De én látom… látom őt…
S a lelkét, mely folyton bolyong.
Helyét nem lelve elfolytja
Fáradtnak hirdetett álmait.
S te… te vagy az, ki mindezért
Felel majd azon a napon…
Amikor lelked égbe ér…
S te fogsz számot adni arról,
Hogyan halt, s lett semmivé
Egy éretten dobogó szív,
Ki védeni akarta igazát.
Kövess hát engem is…
De tudd, lelked sosem nyugszik
Majd hiába a mosoly arcokon,
Ha belül az áldozat nagy erény,
S csak csendben sír a szív,
Mely szemnek láthatatlanul
Harcol tovább, míg csak él.
/Mert hosszú évek után
még mindig érzem,
anélkül, hogy láttam volna…
És te hiába látod, ha sohasem érzed…!/